Telefonom csörgése kelt fel álmomból. Másik
oldalamra fordulok, elemelem az éjjeliszekrényről a készüléket,
majd bekapcsolom. Felnyögök, mikor meglátom a kijelzőn levő
nevet, ám veszem a fáradságot s felveszem.
- Mi az? - szólok bele rögtön a telefonba, fáradtan
és ingerülten.
-Velem nem beszélsz így! - csattan azonnal.
- Térj a tárgyra. Semmi kedvem sincs egész nap a
baromságaidat hallgatni. - vallom be őszintén.
- Zayn! - hangján hallatszik a düh, ám mégsem
folytatja, inkább javaslatom szerint a témára tér át. -Azonnal
itt akarlak látni! - utasít.
- Most? - kérdezem meglepetten.
- Nem, nyugodtan maradj csak, majd én elintézem.
- Jó, akkor... - kezdem el mondatom, viszont
félbeszakít.
- Persze, hogy most! Azonnal! - dühöng. - Idióta
– teszi még hozzá halkan, mely fülemet nem tudja elkerülni.
Bontom a vonalat, majd nehezen kikelek az ágyból. A
fürdőszobába megyek, ahol egy gyors zuhanyt veszem, majd egy
tiszta törülközőt veszek elő. Testem szárazra törlöm, s
vissza igyekezve szobámba, néhány egyszerű ruhadarabot veszek fel. Pisztolyomat kiemelem a megfelelő fiókból, majd dzsekim belső
zsebébe rejtem el. Lesietek, s a kocsikulcsot gyorsan elvéve a
dohányzóasztalról, viharzok ki házamból. Autómba
villámgyorsan ülök be, s indítom be a motort, majd rutinosan
tolatok ki a garázsból, a főútra.
Besétálok a fehér, nagytermű épületbe. Josh már
ott áll a terem közepén. Általában hátrafésült haja most kuszán lóg arcába, és tekintete gyűlöletet sugároz.
Két lépést közelebb sétál hozzám,
majd beszélni kezd.
- Nos Zayn – kezdi -
elkövettél egy óriási hibát, azaz hagytad megszökni a lányt.
- Megtudom magyarázni. -
szólalok meg, de félbeszakít.
- Ne szólj közbe! -
kiabálja. - Nos az a lány nagyon sokat érne nekünk, te meg
hagytad megszökni.
Még közelebb lép hozzám, kezét háta mögé rakja.
- Öld meg! - sziszegi –
keresd meg!
- Nem fogok megölni senkit.
- mondom magabiztosan. Arrogánsan felnevet. Mögötte egy női
alakot látok meg. Büszkén sétál, tűsarkúja kopogása
visszhangzik az üres épületben, s vörös haja vízesésként
omlik vállára. Megáll Josh mellett.
- Nem fogod? - kérdezi a férfi
nevetve. - Csak, hogy tudd az életed az én kezemben van. - magára
mutat, majd kabátjába nyúl ahonnan egy gyors mozdulattal
rántja elő pisztolyát. Az állam alá rakja ezzel arra
késztetve, hogy fejem fentebb emeljem. Szívem gyorsabban ver. - Te
vagy a legjobb Zayn, kár lenne érted. De, ha még sem élsz a
lehetőséggel, Natalia szívesen a helyedbe lépne. - a lányra
néz. – Ugye Natalie? - egy szánalmas mosolyt küld felém. Kibiztosítja a fegyvert, s még
jobban államhoz nyomja. Egy mély levegőt veszek, majd szememet
lassan becsukom és kinyitom.
-Megcsinálom. - vágom rá,
mikor ujját a ravaszra teszi.
- Jó döntés. - arcán egy
elégedett mosoly húzódik. Elemeli a fegyvert, s magabiztosan
Natalival sétál ki az üres szobából.
Belélegzem majd kifújom
a levegőt, egy kicsit megremegek, s elindulok az ellenkező
irányba, az ajtó felé. Az autómhoz sétálok melybe nagy
lendülettel ülök be. Még egyszer végig gondolom az egészet
mielőtt elindulnék otthonom felé, majd beindítom a motort.
Néhány cifra szó hagyja el számat, mikor a jármű képtelen beindulni, s mikor észreveszem, hogy teljesen üres a benzintartály.
Rácsapok a kormányra, mely így dudálni kezd. Megpróbálok felhívni valakit, ám sikertelenül, így csak ülök a kocsiban, várva egy jó gondolatot.
Fegyverem kiveszem a
kesztyűtartóból, majd dzsekim zsebébe rakva indulok leinteni egy
sárga járművet. Gyorsan bediktálom a címet, majd idegesen
várom az út végét. A házak viszonylag lassan suhannak el az
ablak előtt, s már úgy érezem sosem érek haza. Tekintetem az
emberekre szegezem, kik sétálva, esetleg futva járják az
utcákat, s sietve mennek be vagy jönnek ki a bevásárlóközpontokból. Sosem szerettem ezt a sietséget. A Nap már kezd lenyugodni, a
felhők itt-ott takarják, s vörös fénye bevilágítja az
égboltot. A hídon áthaladva látni lehet, ahogy a napsugarak megtörnek a víz tükrén, s ahogy a gyenge hullámok
felületén tükröződik vissza a Nap. Már nem lehet látni a
mennybolton, csak halvány fényét, melytől még mindig rózsaszínes az ég. Elhaladunk a vasútállomás előtt, s az emberek
nyugodtan állva várják a vonat érkezését, esetleg bőröndjüket
maguk után húzva.
Hirtelen fékez az autó. Előre dőlök, majd vissza hátra, beverem a fejem az ülésbe.
- Hé, mi volt ez? - kérdezem dühösen. A sofőr nem válaszol, tekintetem az útra szegezem. A taxi előtt egy lány áll lesokkolva, kezeit lassan veszi el a motorháztetőről. Felnéz és tekintetünk találkozik egy pillanatra. Hosszú, hullámos barna haja az arcába lóg, tekintete félelmet sugároz. Phoebe az. Káromkodni kezdek és gyorsan kiszállok a járműből, majd a lány után kezdek futni, aki már rég az utca túl oldalán jár. Utánam kiállt a sofőr, de figyelmen kívül hagyom.
Egy zsákutcába érek, ott szétnézek, de az utca üres. Fegyverem kiveszem kabátom belső zsebéből s élesítem majd magam elé tartom és úgy nézek körül.
- Phoebe! - kiáltom, de semmi válasz. Persze. Mit is gondoltam. Benézek a rövidke mellékágakba is, de nem látok semmit és senkit.
- A francba! - kiáltom dühösen. Ott volt előttem, csupán pár karnyújtásnyira de elszökött. Elcsesztem az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése