13 november 2015

3. fejezet

Telefonom csörgése kelt fel álmomból. Másik oldalamra fordulok, elemelem az éjjeliszekrényről a készüléket, majd bekapcsolom. Felnyögök, mikor meglátom a kijelzőn levő nevet, ám veszem a fáradságot s felveszem.
- Mi az? - szólok bele rögtön a telefonba, fáradtan és ingerülten.
-Velem nem beszélsz így! - csattan azonnal.
- Térj a tárgyra. Semmi kedvem sincs egész nap a baromságaidat hallgatni. - vallom be őszintén.
- Zayn! - hangján hallatszik a düh, ám mégsem folytatja, inkább javaslatom szerint a témára tér át. -Azonnal itt akarlak látni! - utasít.
- Most? - kérdezem meglepetten.
- Nem, nyugodtan maradj csak, majd én elintézem.
- Jó, akkor... - kezdem el mondatom, viszont félbeszakít.
- Persze, hogy most! Azonnal! - dühöng. - Idióta – teszi még hozzá halkan, mely fülemet nem tudja elkerülni. Bontom a vonalat, majd nehezen kikelek az ágyból. A fürdőszobába megyek, ahol egy gyors zuhanyt veszem, majd egy tiszta törülközőt veszek elő. Testem szárazra törlöm, s vissza igyekezve szobámba, néhány egyszerű ruhadarabot veszek fel. Pisztolyomat kiemelem a megfelelő fiókból, majd dzsekim belső zsebébe rejtem el. Lesietek, s a kocsikulcsot gyorsan elvéve a dohányzóasztalról, viharzok ki házamból. Autómba villámgyorsan ülök be, s indítom be a motort, majd rutinosan tolatok ki a garázsból, a főútra.

Besétálok a fehér, nagytermű épületbe. Josh már ott áll a terem közepén. Általában hátrafésült haja most kuszán lóg arcába, és tekintete gyűlöletet sugároz.
Két lépést közelebb sétál hozzám, majd beszélni kezd.
- Nos Zayn – kezdi - elkövettél egy óriási hibát, azaz hagytad megszökni a lányt.
- Megtudom magyarázni. - szólalok meg, de félbeszakít.
- Ne szólj közbe! - kiabálja. - Nos az a lány nagyon sokat érne nekünk, te meg hagytad megszökni.
Még közelebb lép hozzám, kezét háta mögé rakja.
- Öld meg! - sziszegi – keresd meg!
- Nem fogok megölni senkit. - mondom magabiztosan. Arrogánsan felnevet. Mögötte egy női alakot látok meg. Büszkén sétál, tűsarkúja kopogása visszhangzik az üres épületben, s vörös haja vízesésként omlik vállára. Megáll Josh mellett.
- Nem fogod? - kérdezi a férfi nevetve. - Csak, hogy tudd az életed az én kezemben van. - magára mutat, majd kabátjába nyúl ahonnan egy gyors mozdulattal rántja elő pisztolyát. Az állam alá rakja ezzel arra késztetve, hogy fejem fentebb emeljem. Szívem gyorsabban ver. - Te vagy a legjobb Zayn, kár lenne érted. De, ha még sem élsz a lehetőséggel, Natalia szívesen a helyedbe lépne. - a lányra néz. – Ugye Natalie? - egy szánalmas mosolyt küld felém. Kibiztosítja a fegyvert, s még jobban államhoz nyomja. Egy mély levegőt veszek, majd szememet lassan becsukom és kinyitom.
-Megcsinálom. - vágom rá, mikor ujját a ravaszra teszi.
- Jó döntés. - arcán egy elégedett mosoly húzódik. Elemeli a fegyvert, s magabiztosan Natalival sétál ki az üres szobából.
Belélegzem majd kifújom a levegőt, egy kicsit megremegek, s elindulok az ellenkező irányba, az ajtó felé. Az autómhoz sétálok melybe nagy lendülettel ülök be. Még egyszer végig gondolom az egészet mielőtt elindulnék otthonom felé, majd beindítom a motort. Néhány cifra szó hagyja el számat, mikor a jármű képtelen beindulni, s mikor észreveszem, hogy teljesen üres a benzintartály. Rácsapok a kormányra, mely így dudálni kezd. Megpróbálok felhívni valakit, ám sikertelenül, így csak ülök a kocsiban, várva egy jó gondolatot.
Fegyverem kiveszem a kesztyűtartóból, majd dzsekim zsebébe rakva indulok leinteni egy sárga járművet. Gyorsan bediktálom a címet, majd idegesen várom az út végét. A házak viszonylag lassan suhannak el az ablak előtt, s már úgy érezem sosem érek haza. Tekintetem az emberekre szegezem, kik sétálva, esetleg futva járják az utcákat, s sietve mennek be vagy jönnek ki a bevásárlóközpontokból. Sosem szerettem ezt a sietséget. A Nap már kezd lenyugodni, a felhők itt-ott takarják, s vörös fénye bevilágítja az égboltot. A hídon áthaladva látni lehet, ahogy a napsugarak megtörnek a víz tükrén, s ahogy a gyenge hullámok felületén tükröződik vissza a Nap. Már nem lehet látni a mennybolton, csak halvány fényét, melytől még mindig rózsaszínes az ég. Elhaladunk a vasútállomás előtt, s az emberek nyugodtan állva várják a vonat érkezését, esetleg bőröndjüket maguk után húzva.
Hirtelen fékez az autó. Előre dőlök, majd vissza hátra, beverem a fejem az ülésbe.
- Hé, mi volt ez? - kérdezem dühösen. A sofőr nem válaszol, tekintetem az útra szegezem. A taxi előtt egy lány áll lesokkolva, kezeit lassan veszi el a motorháztetőről. Felnéz és tekintetünk találkozik egy pillanatra. Hosszú, hullámos barna haja az arcába lóg, tekintete félelmet sugároz. Phoebe az. Káromkodni kezdek és gyorsan kiszállok a járműből, majd a lány után kezdek futni, aki már rég az utca túl oldalán jár. Utánam kiállt a sofőr, de figyelmen kívül hagyom.
Egy zsákutcába érek, ott szétnézek, de az utca üres. Fegyverem kiveszem kabátom belső zsebéből s élesítem majd magam elé tartom és úgy nézek körül.
- Phoebe! - kiáltom, de semmi válasz. Persze. Mit is gondoltam. Benézek a rövidke mellékágakba is, de nem látok semmit és senkit.
- A francba! - kiáltom dühösen. Ott volt előttem, csupán pár karnyújtásnyira de elszökött. Elcsesztem az egészet. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése